A pulzáló átjáró

Mirella bátorítóan bólintott, és elsőként tette lábát az izzó aranyösvényre. A fonalakból szőtt híd meleg volt és ruganyos, minden lépésnél finoman rezonált. Borda szorosan fogta az idős asszony karját, aki szemeit hunyva, remegő ajkakkal lépett a semmi fölé. Bandi a csapat végén haladt, fürkészve a gázló smaragdzöld mélységét, melyből furcsa, édes illat áradt. Az áttetsző aranyhíd rendületlenül tartotta súlyukat.
Ahogy beljebb értek, a gomolygó pára sűrűbbé vált, elmosva a valóság körvonalait. A sistergő víz hangja összeolvadt a fonalak zúgásával, és úgy tűnt, a fény is hangot ad, egy mély, pulzáló dalt, ami a csontjaikig hatolt. A korábbi fénylő fémtárgyak most elnyúltak, torzultak, aranyló fonallá olvadtak össze a szemeik előtt, mintha a gázló a valóság szövőszékévé vált volna.
Mirella érezte, ahogy az érzékszervei feladják a küzdelmet. Térérzékük megbillent, a távolságok csalóvá váltak, a környezet folyamatosan változott. Borda arca merev volt, minden idegszálával az átkelésre összpontosított. Az idős asszony halk nyöszörgésekkel követte, Borda erős tartásába kapaszkodva.
Bandi megpróbált kapaszkodni, de minden, amit látott, csak elhomályosodott és vibrált. A fonalak azonban rendületlenül vezettek a zölden fortyogó víz fölött, amely alatt néha árnyékszerű mozgásokat véltek látni. A hőmérséklet emelkedett, a levegő fullasztóvá vált, de a pulzáló aranyhíd energiája mintha bódító erőt adott volna a folytatáshoz. Csak haladtak, lépésről lépésre, a fonalak szőtte, ismeretlen úton.