A fonalak vize

Mirella és csapata lassan haladt előre, szinte sodródva az aranyló fonalak áramlatában. A pulzáló háló egyre szorosabban fonta körül őket, s bár fizikai értelemben nem szorította, mégis úgy érezték, mintha a labirintus maga lélegezne rajtuk keresztül. A fények táncoltak a látómező szélén, formákat öltöttek, majd elmosódtak, a hangok pedig mély, zengő dallá olvadtak össze, mely a csontjaikban rezonált. Bandi többször is megbotlott, ám a fonalak mindig megtartották, mintha puha kezek emelnék vissza az útra. Szeme tágra nyílt, és bár szája néha elhúzódott, hang nem jött ki rajta. Az idős asszony csupán a levegő után kapkodott, és szorosan markolta Borda kezét, aki maga is feszült figyelemmel követte a pulzáló aranyösvényt. Izmai megfeszültek, ahogy a mélység ritmusa áthatolt rajta, ám most már nem rángatózott, hanem inkább egyfajta furcsa összhangba került a környezettel, mintha a testét is áthuzalozták volna.
A fonalak, melyek eddig csak a falakon és a talajon kúsztak, mostanra mintha egyfajta láthatatlan iránytűvé váltak volna. Egyre sűrűbbé és fényesebbé váltak, és a pulzálásuk is fokozódott, ahogy egyre mélyebbre merültek a föld gyomrába. Mirella érezte, hogy a selyem és acél keverékéből szőtt szálak nem csupán vezetik őket, hanem kommunikálnak is velük, egyfajta néma, de mégis egyértelmű üzenetet közvetítve a céljukról. A fémes illat elnehezedett, édes és fullasztó elegye betöltötte a tüdőt, miközben a hőmérséklet is érezhetően emelkedett.
Ahogy haladtak, a labirintus falai fokozatosan kitágultak, és a fonalak vezetésével egy hatalmas, sziklából faragott üregbe értek. A terem közepén egy széles, mély árok húzódott, melyben smaragdzöld, sűrű folyadék fortyogott. Ez volt a gázló, melyről a régi mesék szóltak. A fonalak nem álltak meg az árok szélén, hanem egyenesen belefutottak a smaragdzöld vízbe, ahol azonnal felizzottak, és hídhoz hasonló, áttetsző, vibráló aranyösvényt képeztek a túlsó part felé. A gázló vize sistergett, és a felhőkben gomolygó pára elmosta a valóság körvonalait.
„Készüljetek!” – kiáltotta Mirella, hangja alig hallatszott a fortyogás és a fonalak zúgása közepette. Tudta, hogy nincs más út. A pulzáló ösvény hívta őket, és bármennyire félelmetes is volt az előtte álló átkelés, a fonalak rendületlen, vezérlő ereje megnyugtató volt a káoszban. Egy pillanatra Borda tekintetében is megcsillant a régi elszántság, ahogy megragadta az idős asszony karját, és együtt készültek az ismeretlen, smaragdzöld mélység felett lebegő aranyhídon való átkelésre. A fonalak minden egyes rezzenése mintha azt súgta volna: „Tovább. Tovább…”, és ők, bár reszkető lábakkal, engedelmeskedtek a különös útmutatásnak.