Az aranyfonal

Mirella, a félelem és a tompító illat ellenére, mélyen magába szívta a pulzáló valóságot. Nem engedhette, hogy elragadja. Mintha az alagút maga próbálta volna bekebelezni őket, gondolataik, emlékeik is elmosódni kezdtek a sűrű, aranyló gőzben. Fáradt volt, de tudta, most nem állhat meg, a vonzás ereje, ha feloldó is, mégis előre hajtott.
A fénylő fémtárgyak, melyek eddig csak villódzva, bizonytalanul mutattak irányt, most mintha életre keltek volna a szeme előtt. Nem csupán lebegtek, hanem vékony, aranyló fonalakká nyúltak, melyek lassan, szinte észrevétlenül kúsztak a puha talajon, majd a falakon, körbeölelve a csapatot. Mintha egy hatalmas, fémből szőtt háló fonódott volna köréjük, melynek minden egyes szála a mélység pulzálásával együtt rezonált.
Bandi ismét felnyögött, és az idős asszony is kétségbeesetten kapkodta a levegőt, mintha a sűrű, édes illatú levegő a torkára forrt volna. Borda, aki eddig csak néma őrzőként állt, most maga is megfeszült. Izmai akaratlanul rángatóztak a fizikai hanghullámoktól, tekintetében pedig egy pillanatra felvillant a tiszta rettegés. „Ezek… ezek magukba szívnak minket!” – suttogta rekedten, ám szavai alig jutottak el a többiekhez a mindent betöltő, zengő aranyzajban.
Mirella azonban látta, hogy a fonalak nem fojtogatják őket. Inkább… vezetik. A fémes háló a földre ereszkedve egyfajta aranyló szőnyeget alkotott, amely puhán elnyelte a lépteiket. Ez a szőnyeg nemcsak fizikai támasz volt, de mintha a hang és a fény torzító hatását is tompította volna, csupán egy hajszálnyit, de épp eleget ahhoz, hogy újra összpontosítani tudjon a káoszban.
Egyetlen ösztönös mozdulattal megragadta a legközelebbi aranyfonalat. Nem volt fém, ahogy elsőre gondolta, hanem valami sokkal lágyabb, mégis ellenálló, mint a selyem és az acél keveréke. A tenyerébe fogva érezte, ahogy a mélység lüktetése áramlik rajta keresztül, de most már nem nyomasztóan, hanem mint egy ritmus, melyet követnie kell a túléléshez.
„Tartsuk egymást!” – kiáltotta, bár a saját hangja is eltorzultnak tűnt a zajban. Először Bordára nézett, aki a fonalakba gabalyodva tétován állt. Borda megrázta a fejét, mintha most ébredt volna fel egy álomból, majd egy pillanatra Mirella szemébe nézett. A lojalitás régi, ismerős fénye villant fel benne, majd megragadta az idős asszony kezét, és a fonalak közé terelte.
Mirella intésére Bandi is engedte, hogy a pulzáló háló körülölelje. A látomásokat és hangokat most már nem is próbálta értelmezni, csak a fonalak vezetésére bízta magát. Lépésről lépésre haladtak, mélyebbre az aranyló, élő labirintusba, ahol a valóság és az álom egyre inkább egybeolvadt, és a fizikai tér maga vált a belső tapasztalat lenyomatává.