A vibráló labirintus

A sodródás érzete fokozódott, ahogy lábuk alatt a gázló hűs, selymes vize egyre sűrűbb, zselészerű anyaggá vált. Végül, egy halk, fémcsörgés kíséretében, szilárd talajra értek, de ez sem hozott megnyugvást. A felület maga is mintha élt volna, puha, de mégis ellenálló, mint egy óriási, rezonáló szőnyeg. Az aranyló fény és a mélyről jövő, lüktető hang most már nem csak körülölelte, hanem átjárta őket, minden idegszálukban remegett.
Bandi egy halk nyögést hallatott, kezeivel az arcát próbálta takarni, de a fény áthatolt a bőrén, mintha belülről sugározna. „Ez a… ez a hang… belülről jön…” motyogta, szavai alig hallatszottak a zajban. Borda, aki eddig szilárdan fogta az idős asszonyt, most tétován pillantott körbe, tekintete üres volt, mintha a táj vibrálása elmosta volna a valóságot. Az idős asszony csak remegett, szája mozgott, de egyetlen hang sem jött ki rajta, mint egy néma imát mormolt volna a fémes fényben.
Mirella, bár a félelem szorította, igyekezett a józan eszét megtartani, de a körülötte lévő világ annyira eltorzult, hogy képtelen volt különbséget tenni a látomás és a valóság között. A „fémes táblák” most már nem csupán villódtak, hanem önálló alakzatokká álltak össze a levegőben, lassan forogva, majd hirtelen széthullva, mintha az alagút maga próbálná megmutatni a gondolatait. Az aranyló gőz mintha sűrű, édes illattá vált volna, ami betöltötte a tüdejüket, és tompította az elméjüket.
Minden lépéssel, melyet ezen az ismeretlen, pulzáló talajon tettek, mélyebbre süllyedtek abba az állapotba, ahol az érzékek már nem vezették őket, hanem foglyul ejtették. A barlang többé nem egy külső tér volt, hanem egy hatalmas, élő organizmus, melynek ők maguk is részévé váltak. A vonzás már nem egyszerűen ellenállhatatlan volt, hanem feloldó, felemésztő. A valóság szálai egyre jobban foszlottak szét körülöttük, és Mirella érezte, hogy ha nem vigyáz, ő is elveszíti magát az aranyfényű, lüktető álomban.