Az elmerülő érzékek

A pulzáló dobbanás már nem csak hallatszott, hanem minden sejtjükben rezonált, elmosva a külvilág és a belső érzékek határát. Az aranyló fény mintha besűrűsödött volna, alig lehetett kivenni a szűkülő alagút körvonalait, minden egyetlen ragyogó, vibráló masszává olvadt össze. A hőtől és a nyomástól a levegő szinte folyékonnyá vált, s a torkukban égett, mint egy ősi kohó lehelete.
Bandi szemei tágra nyíltak, de már nem félelemtől, hanem egyfajta kábultságtól. Elengedte a fülét, a kezei tehetetlenül lógtak mellette. „Ez… ez nem is… valódi…” suttogta, hangja elveszett a dobbanások között, mintha maga is a barlang részévé vált volna. Borda próbálta megtartani az idős asszonyt, akinek tekintete egy messzi pontra szegeződött, ahol a fény legintenzívebben lüktetett. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, nem ijedtség, inkább egyfajta megadás.
Mirella érezte, ahogy a pulzálás a saját szívét is felgyorsítja, a félelem mellett valami mélyről jövő kíváncsiság is úrrá lett rajta. Mintha az alagút nem csak hívta, hanem be is fogadta volna őket, mint elveszett részeit. A fémes táblák villódzása most már nem csak mintákat, hanem furcsa, absztrakt alakzatokat formált, melyek rövid időre mintha életre keltek volna, majd azonnal szétfoszlottak a szemük előtt.
A gázló aranyló gőze felerősödött, mint egy selymes fátyol ölelte körül őket, elvéve a tájékozódás utolsó lehetőségét is. A csapat tagjai már nem lépdeltek, hanem inkább sodródtak előre, a mélység pulzáló szívének ritmusára. Mindegyikük érezte, hogy a határ, ami az ismert világ és a titokzatos mélység között húzódott, elmosódott. Már nem külső szemlélői voltak a jelenségnek, hanem annak részévé váltak, egy ősi, aranyló álom foglyai. A vonzás ellenállhatatlan volt.