Az aranyalagút mélyén

A szűkülő alagút szájánál a levegő sűrűbbé vált, mintha maga a fény is anyagot öltött volna. Már nem csupán látvány volt, hanem nyomás, ami a mellkasukra nehezedett, és a dobogó hang a belső szerveiket rázta. Bandi egy halk nyögéssel odafagyott egy pillanatra, kezeit a fülére szorította, de a rezonancia a csontjain keresztül is áthatolt. „Nem… nem bírom…” dadogta, arca sápadtan izzott az aranyfényben.
Borda megragadta az idős asszony karját, és mintegy pajzsként, maga elé húzta, próbálva védelmet nyújtani a szilánkokra robbanó csend ellen. Az idős asszony csak szorosabban húzta magát Borda mellé, szemei tágra nyíltak a borzalomtól és a furcsa bámulattól, amit a pulzáló fény keltett benne. A pulzálás ritmusa egyre gyorsult, szinte szívveréssé vált, ami egyre hangosabban lüktetett a barlang gyomrában.
Mirella, bár arcán a félelem tükröződött, egy szót sem szólt. Valami megmagyarázhatatlan erő húzta előre, mintha az arany szív dobbanásai a saját szívverését diktálnák. Lassan, de határozottan lépett tovább, a többiek pedig ösztönösen követték, tehetetlenül sodródva az ismeretlen felé. Az alagút most már szinte teljesen beburkolta őket, és a falakon sorakozó fémtáblák aranyló mintái egyre gyorsabban villóztak, mintha valami ősi óramű fogaskerekei forognának.
A levegőben égett szag terjengett, mintha valamilyen ősi fémet hevítenének a mélyben, de ez nem egy kemence füstje volt, hanem maga a rezonancia, ami a kőzetből áradt. A hőtől és a nyomástól szinte már lebegni látszottak, és a föld alatti gázló vize is aranyló gőzt bocsátott ki magából. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, a pulzáló fény és hang egyre inkább elnyelte őket, míg már a saját gondolataikat sem hallották tisztán. A mélység hívása, ahogy egyre erősebben dobogott, már nem csak félelmet, hanem valami furcsa, ősi vonzalmat is ébresztett bennük, mintha egy elfeledett emléket ébresztene fel a lelkük mélyén.