A mélység dobbanása

A barlang gyomrában a visszhangzó morajlás egészen betöltötte a teret, olyannyira, hogy a levegő is vibrálni látszott. Az aranyfényben úszó térben a pulzáló táblák ritmusa lassan, de könyörtelenül áthatotta mindannyiukat, mintha a vérükben is visszhangzana a mélység dala. Bandi, akinek már a lélegzete is akadozott a félelemtől, a nyirkos sziklafalra támaszkodva próbált egyensúlyt találni. „Ez… ez nem normális,” suttogta rekedten, szemei rémülten cikáztak a falak és a víz között. Az idős asszony, akinek arcszíne a halovány aranyfényben szinte zöldesnek tűnt, még szorosabban kapaszkodott Borda karjába. Borda maga is feszülten figyelte Mirellát, tekintetében a bizonytalanság és a kérdőjelek villództak, várva a következő lépését. Mirella azonban csak előre nézett, arcán az elszántság és a félelem furcsa, mégis ismerős keveréke ült.
A víz tovább folytatta útját a barlang mélyére, és ők is követték az aranyló csillogás vezetését, mely egyre inkább magába szippantotta őket. A falakon a fémes táblák egyre sűrűbben sorakoztak, néha egymásba érve, mintha egy ősi, érthetetlen üzenetet akarnának közvetíteni, ám senki sem értette a rezonancia nyelvét, csak a lüktető energiáját érezték. Mirella felemelte a kezét, hogy óvatosan megérintsen egy ilyen táblát, és érezze a felőlük áramló rezgést. A melegség és a finom, ütemes lüktetés átjárta a tenyerét, különös vonzalmat ébresztve benne. Mintha egy élő, lélegző dolog bőrét simogatná.
Nem volt ideje elgondolkodni a jelenség mélyebb értelmén, mert a barlang lassan, de észrevehetően szűkülni kezdett. A tágas terem fokozatosan egy kanyargós, enyhén lejtős alagúttá alakult, amelynek végén a fény még erősebben pulzált, már-már vakítóan, mintha egy hatalmas, arany szív dobogna odabent. A hang is felerősödött, egyre inkább fizikai érzékké vált, ami szinte beleremegette a csontjaikat. Tudták, hogy a forrás közel van, és a félelem mellett egyfajta furcsa, mágikus kíváncsiság is eluralkodott rajtuk, ami tovább hajtotta őket ebbe az ismeretlen, aranyló mélységbe.