Az aranyrezonancia

Mirella, bár érezte a hideg vizet és a nehéz levegőt, nem hátrált. Minden lépésével közelebb került a fényes kapuhoz. Ahogy a túlsó part felé haladtak, a pulzáló fémtárgyak már nem csak szimplán vibráltak, hanem egyre gyorsabban és ütemesebben váltakoztak a fények és árnyékok a felületükön. Ez a ritmus, ami eddig csak halk rezonancia volt, most egyre inkább egy mély, de mégis dallamos morajlássá alakult, mintha maga a víz áramlása énekelne egy ősi dalt.
Bandi egy hirtelen mozdulattal megfogta Mirella karját. „Hallod ezt?” – kérdezte rekedten, szemei a sűrűsödő fénybe meredtek. „Ez… más.” A félelem teljesen eluralta a hangját. Az idős asszony szorítása Borda karján tovább erősödött, míg Borda maga is bizonytalanul nézett körül. A víz zúgása, ami eddig elnyelte a finomabb hangokat, most mintha összeolvadt volna ezzel az új, pulzáló dallammal, egyfajta szimfóniává kerekedve, ami a mélyből jött.
Mirella bólintott, tekintete szilárd maradt. Lépésről lépésre haladt előre, a pulzáló fénypontok egyre erőteljesebben világítottak, feltárva egy hatalmas, sziklába vájt bejáratot, amit eddig a sötétség és a félelem álcázott. A bejáraton belülről az aranyfény sokkal intenzívebben sugárzott, és az a mély, ritmikus hang is innen ömlött ki. Nem volt fémes csengés, inkább egyfajta organikus zúgás, mintha maga a föld lélegezne.
Elérték a bejárat küszöbét. A víz itt is folytatódott, egyenesen bevezetve őket a sötét, de aranylóan megvilágított barlang gyomrába. A levegő odabent hirtelen hűvösebbé vált, de a pára még mindig sűrű volt, lecsapódva a hideg sziklafalakon. A pulzáló fényforrások a barlang falain is megjelentek, nagyobb, lapos, fémes táblák formájában, melyek mindegyike ugyanazt a mély, ütemes rezonanciát adta ki. A hang most már annyira erős volt, hogy a csapat tagjai érezték, ahogy a mellkasukban is visszhangzik. Beléptek a barlangba.