A pulzáló fény — új hang

Ahogy beljebb merészkedtek a gázlóba, a víz valóban mélyebbre ért, lassan a derekukig kúszva. A hideg, nedves érzés nem volt kellemetlen, inkább ébresztő, ahogy testüket körbefonta. Az aranyló fénypontok, amik eddig csak diszkréten világítottak, most már szinte lebegtek körülöttük a víz alatt és felett, sűrűbbé és fényesebbé válva minden egyes lépéssel. A fémtárgyak nemcsak az utat mutatták, hanem mintha pulzáltak volna, halk, mély rezonanciát keltve, ami a vízen keresztül jutott el a csontjaikig.
Bandi egy pillanatra megtorpant, szemei rémülten tágra nyíltak. „Ez… ez nem normális” – suttogta, alig hallhatóan a csobogásban, amely most már valóságos morajlássá erősödött. Az idős asszony szorosabban kapaszkodott Borda karjába, aki feszült figyelmével követte Mirella minden mozdulatát.
Mirella nem nézett hátra, csak előre, a sűrűsödő fények felé. A patakmeder alja egyenetlen maradt, hol apró kavicsok, hol sima, mohás kövek váltották egymást a talpuk alatt, de a fények sosem tévesztettek irányt, mindig a legbiztonságosabbnak tűnő pontot jelölték ki. A levegő is nehezebbé vált, fülledt, vastag párával telt meg, ami mintha elnyelte volna a hangokat, kivéve a víz egyre erősebb zúgását.
Mirella érezte, hogy a félelem a csapata tagjaiban mélyen gyökerezik, de a remény, amit a fényes út ígért, erősebbnek bizonyult, mint a sötétség. A fények mintha egy alagút bejáratát jelezték volna a túlsó parton, egy olyan kaput, ami eddig rejtve maradt a sötétségben.