Átkelés a fényes gázlón

Mirella habozás nélkül tette meg az első lépést a víz felé. A fénylő fémek olyan csalogatóan rajzolták ki az utat, mintha maga a barlang hívná őket tovább. A csobogás most már fülüket tépő zajként vert vissza a falakról, mégis volt benne valami megnyugtató ritmus, mint egy óriási szívverés. A víz felszíne tükörsima volt, aranyfényben úszott.
„Vigyázzunk” – suttogta Bandi, hangja szaggatott volt a félelemtől. Lábai mintha gyökeret eresztettek volna a nedves kőhöz. Az idős asszony szorosabban markolta Borda kabátját, tekintete a vízre szegeződött. Borda maga is feszült volt, de arcán a szokásos kőszobor-nyugalom ült, készen Mirella parancsára.
Mirella lehajolt, és óvatosan megérintette a vizet. Hideg volt, de nem dermesztő, és meglepően sekélynek tűnt az első métereken. A fénylő fémtárgyak a víz alatt is ragyogtak, megvilágítva az aljzatot, amely tele volt lekerekített kövekkel. Semmi ijesztő nem bujkált a mélyben.
„Gyertek” – mondta Mirella, és habozás nélkül lépett a gázlóba. A víz azonnal elérte a bokáját, majd a lábszárát. A hideg érzés átjárta, de a fémes fény melegsége ellensúlyozta. A lába alatt a kövek néhol csúszósak voltak, de a fénypontok pontosan jelezték a következő lépést.
Borda követte őt, szinte hangtalanul. Mögötte Bandi tétovázott egy pillanatig, majd az idős asszonnyal együtt, aki most már félős, apró léptekkel araszolt, követték a fénylő utat. A csobogás egyre inkább elnyelte a gondolataikat, elterelte a figyelmüket a sötétségről, ami a fényes sávon kívül uralkodott. Az átkelés megkezdődött.