Tartalék a zugban

Amikor a vacsora utolsó morzsái is eltűntek, Bandi gondosan becsomagolta a megmaradt szárított füveket és a kevéske spórolt sót. A parázs már csak szelíden derengő vörössel izzott, kellemes, egyenletes meleget árasztva a szűkös kőfülke terébe.
Borda lassan felállt a fapadról, s a sziklafal sötétebb zugába lépett, hogy ellenőrizze, nem tör-e be éjszakai huzat a hátsó réseken át. Ahogy végighúzta a kezét a durva kőfelületen, meglepetten tapasztalta, hogy a falba vájt egyik bemélyedés mélyén régi, kiszáradt fenyőgallyak és hasábok lapulnak. Egy korábbi őrség hagyhatta ott tartaléknak, s a hegyi levegő teljesen szárazon őrizte meg őket.
– A hajnali szél csípős lesz, de ez a pár fadarab éppen elég lesz a reggeli melegítéshez – mutatta a leletet Borda a tőle megszokott szűkszavúsággal.
Az idős asszony addigra már kényelmesen elhelyezkedett a fal mellé terített gyapjúkendőkön, s szemei lassan lecsukódtak a biztonságot nyújtó melegben. Mirella elégedetten mosolygott: a völgybéli hajdúk mostanság odalent vacoghatnak a párás ködben, míg ők itt, a kőbe vájt őrhely oltalmazó csendjében pihenhetnek. Bandi magára vállalta az első őrséget a bejáratnál, így a többiek gondtalanul merülhettek el a megérdemelt álomban.