Sült lepény a parázson

Bandi nem teketóriázott sokáig, rögtön előhalászott a táskájából néhány szikkadt, de tápláló árpalepényt, s a parázs szélére fektette őket melegedni. A kövek felől áradó finom forróság hamarosan meghozta az illatokat, ami még a mindig szótlan Borda gyomrát is hangos korgásra bírta. A hallgatag férfi egy halk, elismerő horkantás kíséretében visszalépett a huzatos bejárattól, s letelepedett a többiek mellé a korhadt, de még megtartó fapadra.
– A csillagok már magasan járnak, de innen fentről legalább nem látnak ránk a völgybéli hajdúk – jegyezte meg Bandi elégedetten, miközben a megpirult lepényeket óvatosan szétosztotta a társaság között.
Az idős asszony hálásan fogadta a meleg ételt, s lassan majszolva figyelte a pattogó szikrákat. Mirella gondosan megigazította a hölgy vállán a vastag gyapjúkendőt, majd maga is belaharapott a ropogós héjú falatba. A száraz kőfülke védelmében a korábbi fáradtság s a mocsári átkelés emléke lassan átadta a helyét a megbízható békességnek.
A falakra vetülő árnyak szelíden táncoltak a parázs fényében, ahogy a kis csapat a másnapi út irányát egyeztette. A hegyi ösvény reggelre remélhetőleg teljesen megszárad, így a hajnali derengésben már biztonságban indulhatnak tovább a sziklagerincen át.