Melegség a kőfülkében

Borda óvatosan lépett be a kőbe vájt terembe, fáklyáját magasra tartva. A helyiség meglepően száraznak bizonyult és szélvédett volt; a fal mentén korhadt, de még használható fapadok, valamint egy régi tűzrakó hely állt. A csontig hatoló hegyi szél ide már alig ért el, csak halkan mormolt a sziklaüreg bejáratánál.
Bandi azonnal a kuckó sarka felé sietett, ahol néhány kiszáradt fahasábra bukkant. Valószínűleg még az egykori őrök hagyták hátra a szűkösebb időkre. Mirella meleg mosollyal fordult az idős asszony felé, s óvatosan leültette őt a legépebb padra, miközben előkeresett a tarisznyájából egy vastag gyapjúkendőt, és gondosan a vállára terítette.
– Na, itt végre nem ázik át a gúnyánk, s a csontjaink is felengednek – jegyezte meg Mirella halk, derűs hangon, miközben Bandi már az első szikrákat pattintotta a száraz forgácsra.
A tűz hamarosan barátságos, pattogó fénnyel és kellemes melegséggel árasztotta el az őrhely falait. Borda a bejárati nyílásnál maradt őrségben, de szigorú tekintete egy pillanatra megenyhült, ahogy a lángok árnyéka táncolni kezdett a durva kőfalakon.
– Ételünk is akad még a tarisznyában – sóhajtott fel az idős asszony megkönnyebbülten, s közelebb tartotta fázós tenyerét a parázshoz.
A fárasztó kapaszkodás után a sziklába vájt zug valódi menedékké lényegült át a sötétedő hegyoldalban.