Kőbe vájt menedék

Borda lépett beljebb elsőként a szűk résbe, fáklyájának narancsos fényével megtörve a sötét járat mélyét. A kőfalak hűvös tapintása és a mennyezetről szivárgó vízcseppek ritmikus koppanása kísérte a vándorokat, ahogy egyesével libasorba rendeződtek a szikla gyomrában. Bandi gyengéden felsegítette az idős asszonyt a csúszós kőperemre, gondosan ügyelve arra, nehogy elveszítse az egyensúlyát a nedves moharétegen.
– Úgy tűnik, ezt a járatot nem tegnap vájták ide – jegyezte meg Mirella halkan, miközben a tenyerét végighúzta a falba vésett régi vágásokon. A kövek felülete durván megmunkált volt, de a kiáramló huzat csalhatatlanul jelezte: a folyosó nem vakvágány, hanem mélyen átvág a sziklaorom alatt.
A folyosó egy éles kanyar után hirtelen emelkedni kezdett. A lábuk alatt a szilárd kőaljzatot korhadt, nyirkos fapallók váltották fel, amelyeket még a régi időkben fektettek a lefolyó csapadékvíz fölé. Borda megállt egy pillanatra, megrázta a fejét, majd óvatosan megkocogtatta a csizmájával az első fadarabot. Miután meggyőződött róla, hogy még elbírja a súlyukat, óvatosan továbblépett.
– Csak egymás nyomában, szorosan! – intette a többieket halk morgással.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor szerencsésen átértek a recsegő pallókon. A járat végén enyhe, derengő derengés és a fenti hegyi szél halk zúgása bukkant fel: a meredek lépcsősor tetején egy régi, sziklába vájt őrhely körvonalai bontakoztak ki a homályból.