Árnyak a sziklafal tövében

A sziklakapu mögött a völgy katlanjának klímája nyomban érezhetővé vált: a metsző hegyi szél szinte teljesen elült, helyét nyirkos, nehéz csend vette át. A vámkunyhó romjait elhagyva az ösvény élesen lejtett, s a csúszós, nedves levelekkel borított talajon mindannyian megfontoltan rakták a lábukat. Bandi szorosan Borda nyomában haladt, feszülten figyelve a sziklafal sötétlő hajlatait.
– Csak óvatosan a léptekkel, nem hiányzik most egy kificamodott boka – suttogta halkan Borda, miközben fáklyájával fentről pásztázta a szűk utat. A fény sárgás pászmái egy meredek sziklafalat világítottak meg, amely oldalról szorosan rásimult az ösvényre.
Ahogy közelebb értek a tömbözethez, az idős asszony hirtelen megtorpant, s megtámaszkodott a nedves kőtömbön. A szikla tövében, ahol a borostyán elburjánzott, egy mesterségesen tágított rejtekfolyosó sötétlett. A falba vájt vájat mélyéről hűvös, tiszta huzat áradt ki, s a benti kövekről vékony vízcseppek hullottak a kőpadlóra.
– Ez nem sima sziklarés – jegyezte meg Bandi halkan, s óvatosan közelebb lépett. – Átvág a tömb belsejébe.
Borda előrelépett a nyíláshoz, beleszagolt a kiáramló levegőbe, majd határozottan bicventett a társaságnak. A nyílt, belátható völgykatlan bejárata mögött ez a rejtett járat tűnt a legbiztosabb útnak a továbbhaladásra.