A völgykatlan bejárata

Ahogy a sziklás szerpentin végérvényesen ellaposodott, a hűvös éjszakai pára közé sűrű, fanyar fafüst szaga vegyült. A völgy természetes kapujaként szolgáló két hatalmas kőtömb között szürkés ködfátyol lebegett, amely eltakarta a továbbvezető utat. Borda intésére mindannyian megtorpantak a nedves mohaszőnyegen.
– Semmi pánik, jóemberek – suttogta Mirella könnyed mosollyal, bár szeme sarkából éberen leste a kövek árnyékát. – Ha rablók lennének, nem terítenének ki füstfüggönyt a kedvünkért. A banditák nem szoktak ilyen illatos vizesfát égetni.
Bandi megigazította a vállán lógó batyut, s óvatosan előrelépett egy fél lépést, hogy átlásson a gomolygáson. A kaput képező kősziklák tövében egy elhagyatott, roskadozó vámkunyhó körvonalai bontakoztak ki. A tető régen beszakadt, de a kémény csonkjából még halvány füstcsík szivárgott fel. Az idős asszony halk sóhajjal dőlt Bandi karjának, mintha a békésebb környezet végre megnyugvást hozott volna zaklatott szívének.
Borda előrelépett, fáklyáját a magasba tartotta, s felderítette a romos kunyhó környékét. Bár emberi nyomot most nem találtak a bejáratnál, egyértelmű volt, hogy valaki alig egy-két órája még itt pihent meg. A földön heverő friss forgácsok és egy eldobott fahasáb jelölték a névtelen vándor útját.
– Tiszta a levegő – morogta Borda, s visszaintett a társaságnak. – De jobb, ha áthaladunk a kapun, mielőtt a füst gazdája úgy dönt, visszatér a holmijáért.
Mirella elégedetten bicventett, s karját az idős asszony felé nyújtva segített neki átlépni a kunyhó előtti csuszamlós köveken. A völgykatlan bejárata most már nyitva állt előttük.