Füst a völgykapuban

Borda szótlanul intett, majd a fáklyát közelebb vonva magához megkezdte az ereszkedést a szűk szerpentinen. A lefelé vezető ösvény kövei aprók és morzsalékosak voltak, így minden lépésnél oda kellett figyelniük, nehogy valaki megcsússzon a meredély szélén. Az idős asszony továbbra is szorosan Bandi karjába kapaszkodott, ám léptei meglepően biztosak maradtak, mintha a hegyi levegő új erőt öntött volna belé.
Mirella óvatosan zárta a sort. Vigyázó tekintete a sziklafal sötét hajlatait és a mélyben elterülő völgyet pásztázta. Ahogy lejjebb értek, a szél zúgása alábbhagyott, s a sűrűsödő homályban halk vízmorajlás üpögött feléjük: a völgy alján futó patak csobogása jelezte, hogy a hegyvidék legnehezebb szakasza már mögöttük van.
Bandi hirtelen megtorpant egy kiugró kőperemnél, s a földre mutatott. A csapás szélén, egy alacsony bokor oltalmában apró tűzrakás maradványai feketéllettek. A szürkés hamu alatt még halványan parázslott a fa, s vékony füstcsík kúszott fel a hűvös éjszakába.
– Nemrég jártak itt – suttogta Borda fojtott hangon, és tenyerével leplezte a fáklya túlságosan árulkodó fényét. – Jobb lesz, ha sietünk.
A kis csapat megkettőzött figyelemmel lépte át a hamvadó zsarátnokot, s nekilendült a völgybe vezető út utolsó szakaszának.