A sziklakanyar csöndje

Borda léptei kimérten koppantak a szilárd kőlapokon. A fáklya sárgás fénye végigtáncolt a szürke sziklafalon, miközben a keskeny ösvény lassan megkerülte a hegyoldal kiugró gerincét. A hegycsúcs felől hűvös éjszakai szél csapott le rájuk, de senki sem panaszkodott; a láp fülledt, rothadó bűze után ez a friss fuvallat szinte újjászülte a kimerült utazókat.
– Figyeljétek a lábatok alját! – mormolta Borda fojtott hangon, miközben baljával a szikla repedéseibe kapaszkodott. – A kő itt síkos a párától.
Bandi óvatosan kísérte az idős asszonyt, aki meglepő szívóssággal szedte a lábait. A néni ráncos keze szorosan kapaszkodott a legény karjába, de szemeiben a félelem helyét lassan átvette a remény. Mirella közvetlenül mögöttük haladt, vigyázó tekintettel figyelve az utat és a mélyben elterülő, sötétbe vesző tájat. A mocsár nyomasztó birodalma végre mögöttük maradt.
A kanyarulat után a sziklaösvény hirtelen megszélesedett, s egy kis kőfülkéhez vezetett. A sziklafalba vájt pihenőhely előtt egy kopott, fából készült útjelző oszlop csonkja ágaskodott. Borda közelebb tartotta a fáklyát a korhadt fához, amelyen még éppen kivehető volt egy lefelé mutató, durván kifaragott nyíl.
– Ez a csapás levisz a völgybe – suttogta Bandi megkönnyebbülten.
A kis csapat megtorpant a kőfülke védelmében, felkészülve az ereszkedésre.