A küszöbön túl — más fényben

Borda óvatosan, a fáklyát magasra tartva félretolta a vasalt ajtó korhadt maradványait, amelyek halk recsegéssel adták meg magukat az enyészetnek. A sötét nyílásból áradó hűvös, tiszta levegő azonnal elűzte a mocsár fojtogató, párás emlékét. Mirella felegyenesedett, megigazította utazóköpenyét, majd odalépett a tátongó átjáróhoz. Szeme gyorsan megakadt a földön heverő, rozsdás fémcsatokon és egy törött cserépedényen – az egykori őrség hátrahagyott, silány hagyatékán.
– Nem sokat hagytak itt a dicső uraságok, csak a szemetüket – jegyezte meg Mirella halvány, gúnyos mosollyal, miközben cipője orrával megpöccintette az egyik cserépdarabot. – Bezzeg a vámot biztosan szorgalmasan szedték a szegény utazóktól, amíg állt ez a fészek.
Bandi közben gyengéden felsegítette az idős asszonyt a kőpadról. A néni hálásan bólintott a fiatalember felé, léptei már jóval biztosabbak voltak a pihentető korty víz után. Borda az élen haladva elsőként lépte át a küszöböt, s fáklyájának lobogó fénye egy keskeny, de szilárd kőperemet világított meg, amely a hegy külső oldalán futott végig.
Ahogy kiléptek a romos kapun át a szabadba, a végtelen, csillagos égbolt hirtelen tárult fel felettük a maga teljes, sötétkék pompájában. A mélyben a mocsár fekete tükre csillogott a holdfényben, de itt, a magas sziklafalba vájt ösvényen már a szabadság hűvös szele fújt. Mirella mélyen beszívta a friss hegyi levegőt, és megkönnyebbülten pillantott az előttük kanyargó, biztonságosabbnak tűnő útra.