Régi őrhely a magasban

A lépcsőfokok egyre meredekebbé váltak, mintha maga a hegy akarta volna próbára tenni az utazók kitartását. Borda minden egyes lépésnél magasra tartotta a fáklyát, hogy a falakról lecsorgó nedvesség ne tévessze meg a többieket. A kövek egyenetlenek voltak, de a száraz szellő egyre erősebben fújt fentről, ami bizakodással töltötte el a csapatot.
Mirella óvatosan lépkedett Bandi mögött. A sötét sarkaiból leselkedő árnyak még mindig feszültté tették, s tekintetével szüntelenül a sziklafalak réseit pásztázta.
– Biztosan jó felé megyünk? – suttogta halkan, szorongatva a köpenye szélét.
– A huzat nem hazudik – felelte Bandi biztatóan, visszanézve rá. – A szabad ég közelebb van, mint gondolnánk.
Hirtelen a lépcsősor egy tágasabb, boltíves pihenőbe torkollott. Borda megállt, s a fénykorongot körbehordozta a térben. A sziklába vájt terem régen egy őrhely lehetett: a falak mentén kőpadok sorakoztak, a sarokban pedig egy elhagyatott tűzrakó hely feküdt.
Az idős asszony megkönnyebbülten csusszant le az egyik kőpadra, s megdörzsölte sajgó térdeit. Bandi azonnal mellé lépett, kibontotta a kulacsát, és egy korty tiszta vizet nyújtott felé.
– Látja, néném? Megcsináltuk – mondta mosolyogva.
Borda közben a pihenő túlsó felét vizsgálta. A falon egy vasalt ajtó korhadt maradványai lankadtak a sarkaikon, s a félrebillent keret mögött egy újabb folyosó sötétlett, ahonnan a friss levegő áradt.