A szűk résen át

Borda nem habozott sokáig. A fáklyát átdugta a keskeny sziklarésen, megvárva, míg a narancssárga fény bevilágítja a túloldalt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a talaj odaát is szilárd, oldalvást fordult, s óvatosan préselte át magát a szűk nyíláson. Vállai súrolták a hideg kőlapokat, de egy határozott mozdulattal átjutott.
– Tiszta a levegő! – kiáltott vissza halkan, s a hangja kissé visszhangzott a hegy gyomrában. – Nincs bent semmi veszélyes, csak egy felfelé vezető vájat.
Bandi azonnal fellélegzett, és az idős asszony felé fordult. Gyengéden megszorította a könyökét, segítve neki felállni a szögletes kőről. Az asszony még didergett a mocsári hidegtől, de Borda biztató szavai erőt öntöttek belé. Együtt léptek a réshez. Bandi előreengedte az idős asszonyt, és türelmesen igazgatta a sálját, nehogy beakadjon a kiálló sziklaperembe.
Miután mindannyian átvergődtek a szűkületen, meglepődve tapasztalták, hogy a járat itt tágasabbá válik. A sziklába durván megmunkált lépcsőfokokat vájtak egykor, amelyek biztonságos emelkedőt kínáltak. A friss szellő érezhetően fentről áramlott feléjük, végleg elűzve a mocsár dohos szagát. Borda újra az élen haladt, magasra tartva a fáklyát, s lépteik ritmusa megtörte a hegy mélyének csendjét.