Találkozás a szekérbakon

Az idős mészáros meglepetten rántotta meg a gyeplőt, ahogy meglátta a porból előlépő lányt. A koros ló fáradtan horkantott egyet, s a kordé egy utolsó, elkeseredett tengelynyikordulással megállt a tölgyes szélén.
– Hő, te Páva, hő! – kiáltott a férfi, s megrázta a fejét, miközben végigmérte Mirellát, majd a bokrok közül előlépő, tekintélyes termetű fekete kutyát. – Nohát, kislány, nem túl bölcs dolog az úttest közepén ácsorogni egy ilyen elhagyatott vidéken. Bár látom, nem vagy épp védtelen.
– Ugyan, bátyám! A szándékom tisztább, mint a patakvíz – mosolyodott el Mirella, s egy könnyed lépéssel közelebb lépett a kordéhoz. – Azt hallottam odabent a sűrűben, hogy ez a tengely szinte könyörög egy kis zsírér’. Na meg azt gondoltam, egy magányos utazónak elkel a jó társaság ezen a göröngyös úton.
A mészáros megvakarta az állát, s a szigorú tekintete lassan engedett. Borda odaügetett a kerékhez, és alaposan megszaglászta a kátrányos küllőket, mintha maga is műszaki szakértő lenne.
– Az igazat megvallva, a legközelebbi faluig még jó két mérföld van, és a tengely valóban az utolsókat rúgja – sóhajtott az öreg. – Ha értesz a szekerekhez, vagy csak tudsz egy jó nótát, felülhetsz a bakra. Úgyis egyedül unalmas a vásárba menetel.
Mirella pimasz kacsintással pattant fel a deszkára, miközben Borda komótosan elhelyezkedett a szekérderékban. A tengely újra rákezdte nyikorgó nótáját, de a hang már korántsem tűnt veszélyesnek – inkább egy új kaland kezdetét jelző, vidám ritmusnak.