Nyikorgó tengely a tölgyesben

A friss sajt íze még fel sem szívódott, amikor Borda fülei hirtelen hátracsapódtak. A fekete eb mozdulatlanná dermedt a dőlt kerítés tövében, orrát a szél felé emelve, feszült figyelemmel.
– Mi az, öregfiú? Valaki közeleg? – suttogta Mirella, miközben óvatosan átkarolta kiürült batyuját.
A fák lombjai között átszűrődő fényben egy távoli tengely nyikorgása törte meg az erdő csendjét. Egy szekér zötykölődött a lejtős dűlőúton, még elég messze tőlük, de határozottan feléjük tartva. Mirella gyors mozdulattal talpra ugrott, lesöpörte a szoknyájáról a száraz avart, és sokatmondóan Bordára pillantott.
– Jobb, ha nem időzünk itt teljesen nyíltan. A vármegye ugyan új, de a törvény emberei sehol sem sietnek a szegények segítségére.
A kutya halk, óvatos morgással kísérte a lány lépteit, ahogy visszahúzódtak a tölgyes szélén húzódó vastag galagonyabokrok védelmébe. Onnan figyeltek. A közeledő kordé bakján nem fegyveres hajdú, hanem egy egyedül döcögő, idős mészáros ült, aki láthatóan alig bírta tartani a gyeplőt a kanyargós úton.
Mirella szája szegletében pimasz mosoly bukkant fel. A pillanatnyi riadalom azonnal elenyészett, átadva helyét a megszokott vagányságnak.
– Úgy tűnik, Borda, megtaláltuk az első helybélit, akinek elkél egy kis útbaigazítás... vagy egy jóféle történet – kacsintott hűséges társára, majd könnyed léptekkel kivált az árnyékból, egyenesen a poros út közepe felé véve az irányt.