Napsütötte tölgyes árnyán

A tölgyerdő hűvös, lombos árnyéka üdítően borult rájuk a meredekebb emelkedőn. A fák törzsén átszűrődő reggeli napsugarak aranypénzként szóródtak szét a vastag avaron, ahogy Mirella és Borda komótos, de lendületes tempóban kaptattak felfelé a kanyargós szekérúton.
A lány vidáman fütyörészett egy elfeledett vásári nótát, s közben a vállán fityegő könnyű kenderzsákot pörgette a hüvelykujján. Új vármegye, új lehetőségek – s ami a legfontosabb: tiszta lap. Az innenső oldalon a gőgös tiszttartó hajdúi már nem követhették őket, a helyi elöljáróknak még fogalmuk sem volt a csodakenőcseiről, a szegények pedig hamarosan megtudják, hogy jótevőre leltek a vándoráros személyében.
Borda vidám fülpattogtatással szagolgatott körbe egy mohos útszéli kőoszlopot, amely félreérthetetlenül jelezte az új birtok határát. A fekete kutya elégedett gurgulázással dörgölőzött Mirella szoknyájához, mintha maga is érezte volna, hogy a túlsó part feszültsége elenyészett a patak habjaiban.
– Na, öregfiú, keressünk egy tisztást! – szólt a lány, s pajkosan kacsintott a kutyára, miközben kioldotta az övén lévő kis bőreteszt. – Megérdemlünk egy falat friss sajtot, mielőtt belépnénk a legközelebbi faluba tiszteletünket tenni.
A fák között hamarosan bukkant fel egy napsütötte pihenőhely, ahol egy dőlt kerítésmaradvány kínált kellemes ülőhelyet. Mirella elégedetten sóhajtva telepedett le, és ahogy a lábát kinyújtóztatta a meleg fűben, tudta: a nap még számtalan pimasz kalandot tartogat számukra.