Könnyű léptek a határon

A patak friss, hűs vize kellemesen csiklandozta Mirella bokáját, ahogy szoknyáját kissé felhajtva belépett a sekély gázlóba. Borda nem sokat teketázott: ruganyos szökellésekkel haladt kőről kőre, majd a túlparti fövenyen megállva alaposan megrázta magát, apró vízcseppek gyöngyöző záporát szórva a környező bokrokra.
A kenderbatyu most már valóban pehelykönnyűként fityegett a lány vállán. A gondosan kimért kenyér, a szárított gyógynövények és a kenőcsök mind gazdára találtak a zsellérsoron. Mirella arcán pimasz, elégedett mosoly bujkált: ha a vármegyei adószedők vagy a gőgös tiszttartó hajdúi most bukkannának elő a ködből, legfeljebb a nagy semmit foglalhatnák le náluk. A kiürült zsák volt a legbiztosabb pajzsuk a kapzsi uraságok ellen.
– No, öregfiú, innentől már egy másik tekintetes úr hajthatná utánunk a vámot – kuncogott halkan Mirella, amint kiért a száraz partra, és szeretettel végigsimította a kutya nedves hátát. Borda halk, elégedett horkantással válaszolt, feszült fülei kissé elernyedtek; a túlpart csendes volt, a veszély odaát maradt.
A fűzfák mögött keskeny, elhanyagolt szekérút kanyargott fel a tölgyerdő felé. A lány még egy utolsó, hálás pillantást vetett a völgyben gomolygó pára felé, ahol a szegények már bizakodva kezdhették a napot. Aztán megigazította a könnyű zsákot, s Borda kíséretében magabiztos léptekkel elindult az új vidék felé.