A kiürült batyu öröme

Az asszony még hálálkodva szorongatta a meleg cipót, de Mirella már tovalejtett a nedves avaron. Nem volt idő elérzékenyülni: a köd ugyan tartotta magát, de a nap első halvány sugarai már sejtelmesen szűrték át a hegyvidéki párát. Borda halk horkantással előreügetett, majd egy alacsony, félig földbe vájt viskó előtt torpant meg, amelynek tetejéről vékony füstcsík szállt fel.
Mirella ügyes mozdulattal két marék szárított kamillát és egy kis csipetnyi sót készített ki az alacsony ablakpárkányra. A szomszédos háznál egy sántító öregember leskelődött kifelé a szúette ajtóhasadékon; a lány nem habozott, odafordult hozzá, és pimasz kacsintás kíséretében egy kis üvegcsét csúsztatott a görbe ujjak közé. „Ízületekre való faggyús ír, apó, estére dörzsölje be!” – suttogta, s már haladt is tovább.
A batyu észrevehetően megkönnyebbült a vállán, mire a zsellérsor utolsó házait is maguk mögött hagyták. A patakparti fűzfák ködbe vesző körvonalai már a gázlót jelezték. Borda megállt a kanyarulatnál, füleit hátracsapva hallgatózott a csörgedező víz felett, de a vármegyei hajdúknak még nyoma sem volt.
Mirella elégedetten simította meg a hűséges eb fejét. A szegények elérték a segítséget, nekik pedig ideje volt átlépniük a vármegyehatárt, mielőtt az uraságok beszedői felébrednének.