Hajnali orvosság a zsellérsoron

A derengő hajnal szürke ködtakaróba burkolta a szőlőhegy dűlőit, amikor Mirella halkan kikászálódott a vackáról. Borda már a résnyire nyitott ajtónál állt, orrcimpái ütemesen rezdültek a nedves avar és a közeli kunyhók felől szálló fanyar fafüst szagára. Nem volt idő teketóriázni: a portyázó hajdúk ilyenkor még az igazak álmát aludták a vármegyei őrházban, így a terep tökéletesen tiszta volt.
A lány vállára kanyarította a nehéz batyut, s egyetlen halk pattintással jelzett a fekete ebnél is nesztelenebbül mozgó társának. Lassan, a lugasok takarásában ereszkedtek lefelé a meredek ösvényen. A köd csodás szövetségesnek bizonyult, sűrű lepelként rejtette el őket a kíváncsi tekintetek elől.
A hegy aljában, a zsellérsor első, roskadozó hajlékánál Mirella megtorpant. A repedezett ablakon át gyermekkórusként felhangzó, száraz köhögés szűrődött ki. Halkan megkocogtatta a korhadt zsalut, mire egy fáradt, riadt tekintetű asszony nyitott ajtót.
Mirella nem teketóriázott, meleg mosollyal nyújtotta át a legértékesebb gyógykenőcsös tégelyt és egy csomó szárított kakukkfüvet, mielőtt az álmélkodó asszony egyáltalán megszólalhatott volna.
– Ebből főzzön teát, a kenőccsel meg dörzsölje át a pulyák mellkasát! – suttogta halkan, s miközben egy ropogós cipót is a meglepett nő kezébe nyomott, Borda éber tekintettel kémlelte a ködös utcácskát.