Gyógyír a zsák mélyén

Mirella beljebb lépett a hűvös, penészes szagú helyiségbe. A porlepte présház sarkában egy kidöntött tölgyfa hordó és egy kiszáradt prés gerendája hevert. Nem volt épp úri lakosztály, de legalább az átható éjszakai szél nem fújt be a réseken. A lány előhúzott a kebeléből egy apró faggyúgyertyát meg a csiholót, s egyetlen ügyes mozdulattal apró parazsat ugrasztott a kanócra, épp csak annyi fényt teremtve, amennyi a tájékozódáshoz kellett.
A sárgás pislákolásban gondosan átvizsgálta a batyuját. A duplafenekű zsák mélyén sértetlenül lapultak a szegénytelepnek szánt gyógykenőcsös tégelyek és a szárított füvek. Egy halvány, huncut mosoly suhant át az arcán, ahogy eszébe jutott, mennyire rászedte a határon a pöffeszkedő tiszttartót: a gőgös úr arany áron vette meg tőle a „csodaitalnak” hazudott, egyszerű levendulás kútvizet.
Borda közben felállt a küszöbről, s nesztelen léptekkel bevonult a szoba közepére. Hatalmas, fekete orrát a földhöz nyomva szimatolt, majd egy elégedett horkantással elterült a lány lábánál. A völgy mélyéről, a szegénynegyed felől halk kutyautatás szűrődött fel, de a présház vastag falai közt nyugalom uralkodott.
Mirella eloltotta a piciny lángot, nehogy a mécsesfény elárulja őket a dűlőúton portyázó hajdúknak. A sötétben szorosan magára húzta a pokrócot, és a gerendák között derengő holdfényt figyelte. Hajnalban, amint a sűrű köd leszáll a szőlőskertre, leereszkednek a kunyhók közé – a didergő pulyák és rászorulók már biztosan várják a segítséget.