A szőlőhegyi présház árnyékában

A kőoszlopot maguk mögött hagyva a dűlőút lassan kanyarodott a szőlőhegy aljába. Mirella igazított egyet a vállát nyomó málhán, szemeiben még mindig szikrázott a méreg, ahogy a tiszttartó kapzsi pofájára gondolt. Nem a megtett kilométerek fárasztották, hanem a pöffeszkedő hajdúk pimaszsága, ami még most is forralta a vérét.
– Ne trappolj úgy, Borda! Nem kerget a tűz, ide már nem ér el a szaguk – vetette oda élesen a kutyának, mikor az eb türelmetlenül morgott egyet, és visszanézett a bozótos széléről. Borda halk vicsorgással horkantott, szőre felborzolódott a nyakán, mintha maga is szívesen visszament volna még egy-két hajdugatyát széttépni.
A szőlőskert roskadozó kerítésénél egy öreg, elhagyatott présház sziluettje bontakozott ki a derengő holdfényben. A szegénynegyed első zsindelytetői már felsejlettek a völgy mélyén, de ez a törvényen kívüli zug tökéletes menedéket kínált a továbblépés előtt. Mirella a nyitott ajtóhoz lépett, és éber pillantással mérte fel a terepet.
– Na, itt végre nem kell a gőgös ficsúrok képét bámulnunk – sziszegte a lány, miközben óvatosan lecsúsztatta a száraz kelméket rejtő zsákot a dohos fapadra. Borda elégedetlen morajjal körbeszimatolta a sötét sarkokat, majd fenyegetően a küszöbre telepedett. Az út java még hátravolt, de a határon túli biztonságot már semmi sem fenyegethette.