Oltalom a határszélen

A dűlőút puha pora már kíméletesebb volt a fáradt lábakhoz, mint a patakmeder éles sziklái. Mirella elégedetten csúsztatta közelebb a batyu pántját a vállához; a csempészett gyógyírok és finom kelmék teljesen szárazon maradtak, a gázló fröccsenő vize egyetlen csepp kárt sem tett a szegényeknek szánt szállítmányban.
Borda a csillagfényes éjszakában vidáman ügetett elöl, néha visszanézve, hogy meggyőződjön róla, úrnője tartja-e a lépést. A hajdúk dühödt kiabálása már a múlté volt, a csendes völgyet csupán a tücskök egyenletes muzsikája és a dűlőt szegélyező mogyoróbokrok halkan zizegő levelei töltötték meg.
A vármegyehatárt jelző régi, faragott faoszlophoz érve Mirella végre megállt egy rövid pihenőre. Egy pillanatra végighúzta ujjait a kopott fába vésett jelzésen, amely most különös megkönnyebbülést árasztott. Innen a gőgös tiszttartó hatalma már nem terjedt ki – az ő törvényei és végrehajtói elenyésztek a patak túlsó partján.
– Na, öregem, innentől már hiába pufognak azok a pöffeszkedő hajdúk – mosolyodott el a lány, miközben előhalászott a zsebéből egy szárított húsfalatot, és odadobta a hűséges kutyának. Borda elégedett horkantással kapta el a jutalmat, majd farkát csóválva telepedett le a porba.
Mirella még egyszer visszatekintett a sötétbe burkolózó völgy irányába, de fenyegető árnyak helyett már csak a csillagos égbolt ölelte körül őket. A távoli mezőváros felé vezető út most már nyitva állt előttük.