Léptek a gázló kövein

Mirella gyors, értő mozdulatokkal igazította meg a vállán átvetett batyut. A bükkfa odvában lapuló csomagok biztonságban voltak, de a völgybe vezető meredek ösvény még tartogathatott meglepetéseket. Borda halk motyogással jelezte, hogy készen áll az indulásra, orrát a hűvös, avarszagú szélbe fúrva.
Ahogy ereszkedni kezdtek a fák sűrűjében, a zsellértelep fénei lassan végleg elenyésztek a hátuk mögött. A köves csapás a gázló felé kanyargott, ahol a patak csobogása már messziről elnyomta a lépteik zaját. Mirella halkan elnevette magát, mikor eszébe jutott a tiszttartó faképnél hagyott embereinek rémült ábrázata.
– Remélem, az a pökhendi hajdúkapitány hajnalig nem mer kimerészkedni a szekérszínből – suttogta a kutya felé pillantva. Borda egy elégedett faroklendítéssel hagyta jóvá a megjegyzést, miközben óvatosan lépkedett a csúszós, nedves gyökereken.
A patakpartot elérve a vízfelszínen megcsillant a fák közül átszűrődő holdfény. A gázló sekély volt, de a kövek csalókán ingadoztak a sodrásban. Mirella nem teketóriázott: szoknyáját felkötve, gyakorlott léptekkel gázolt át a túloldalra, míg Borda könnyed ugrásokkal követte a kiálló sziklákon. A víz hidege frissítően hatott fáradt végtagjaikra.
A szemközti parton a bozótos jótékonyan elrejtette őket. Mirella megtorpant egy pillanatra, hogy megigazítsa a kelméket rejtő batyut, majd határozott léptekkel indultak tovább a vármegyehatár felé vezető védett dűlőúton.