A domboldal rejtekén

A fák sűrűje védelmező árnyékként borult föléjük, amint felértek az erdei emelkedő tetejére. Mirella megtorpant egy pillanatra, hogy visszanézzen a zsellértelep sötétbe burkolózó vonalára. A szíve még mindig gyorsan vert a kunyhóban átélt izgalmaktól, de a hűvös éjszakai levegő lassan lecsillapította a gondolatait. Borda tőle páralépésre lapult a nedves avaron, füleit hátracsapva hallgatózott.
– Tiszta a levegő, Borda? – suttogta a nő alig hallhatóan, miközben a köpenyét szorosabbra húzta magán.
A fekete kutya halk, fojtott pöffentéssel válaszolt, feszült tekintetét a fák közötti homályra szegezve. Nem követte őket senki. A tiszttartó emberei minden bizonnyal még mindig a szekérszínben hallott rémhírektől reszkettek a falu túlsó végén. Mirella ajkán halvány, megkönnyebbült mosoly suhant át, bár a gyomrában bujkáló óvatosság emlékeztette rá: a veszély még nem múlt el egészen.
Óvatosan haladtak tovább a mohás ösvényen, gondosan elkerülve a száraz gallyakat. Néhány lépés után rátaláltak arra a vastag törzsű bükkfára, ahol a legközelebbi rejtekhelyük lapult. Mirella gyors mozdulatokkal ellenőrizte a cserjésben hagyott holmit, miközben Borda az erdei neszekre figyelt.
– Megcsináltuk – jegyezte meg Mirella halkan, s megsimogatta hűséges kísérője borzas fejét. – Most már a völgy felé vesszük az irányt.