Melegség a roskatag falak között

A roskatag kerítések és elszáradt káposztatorzsák között átvágva Mirella léptei alig csaptak zajt. Borda árnyékként haladt előtte, orrát a hűvös éjszakai szélbe emelve, hogy még idejében megérezze, ha az elijesztett őrök netán bátorságot gyűjtenének. De a tiszttartó vitézei alighanem még mindig a legközelebbi kocsma biztonságában remegtek a kísértettől.
Az idős asszony hajlékához érve Mirella finoman megkopogtatta a vetemedett ajtókeretet. A fa mögül fojtott köhögés és megrettent suttogás hallatszott, de amint a nő halk, ismerős hangon megszólalt, a retesz azonnal elcsusszant. A kunyhó dohos, hideg félhomályában egy reszkető kezű öregasszony fogadta őket, aki mellé két átfázott gyermek bújt a szalmán.
Mirella nem teketóriázott. A köpenye alól előhúzott vastag gyapjúkelméket gondosan a kicsik vállára terítette, a cserépedényes balzsamokat pedig az öregasszony repedezett tenyerébe nyomta. Egyetlen rézgarast sem kért cserébe, sőt, még némi aszalt gyümölcsöt is előhalászott a szütyőjéből. A hála könnyes szavait egy csitító intéssel intézte el: a jótevő kiléte az ő titkuk maradt.
Ekkor Borda a kinti sötétség felé fordította a fejét, s halk pöffentéssel jelezte, hogy ideje továbblépniük. Mirella visszahúzta a csuklyáját, s egy utolsó, bátorító mosoly kíséretében kislisszant a kunyhóból, hogy a sötétség leple alatt bevegyék magukat az erdei emelkedő fái közé.