Garasok és orvosságok

A kordé döcögve haladt a kátyús dűlőúton, miközben a tölgyek árnyéka lassan elmaradt mögöttük. Az idős mészáros, aki Mihály bátyámként mutatkozott be, elégedetten pöfékelt korhadt fapipájából, láthatóan örülve, hogy nem egyedül kell elütnie az időt a vásárig vezető hosszú szakaszon.
– Tudja, kelmed – szólalt meg Mirella, kényelmesen elhelyezkedve a kemény fapadon –, a vásári nép mindig hálás, ha friss áru érkezik. De a vármegyei vámház tiszttartója aligha a nagylelkűségéről híres errefelé.
– Úgy van az, leányom – sóhajtott Mihály, s gyeplőt tartó keze kissé megfeszült. – A vámszedő sanyargatja a szegény embert, minden garasért kinyújtja a markát, míg a gőgös uraságok mosolyogva hajtanak át a kapun.
Borda halkan felhorkant a szekérderékban, mintha maga is mélyen egyetértene a panasszal. Fejét a mancsára hajtva vigyázta a hátul felhalmozott portékát.
Mirella szája szélén pimasz mosoly bukkant fel. A batyujából előhalászott egy kis üvegcsét, amelyben sárgás folyadék gyöngyözött a délutáni fényben.
– Nos, ha a vámházhoz érünk, hagyja csak ránk a szót – kacsintott az öregre. – Van nálam egy bevált orvosság, ami garantáltan elveszi a tiszttartó úr étvágyát a kapzsiságtól. Mihály bátya felcsillanó szemmel nézett a lányra, miközben a távolban már feltűnt a vámszedőhely ácsolt gerendája.