A felvont gerenda alatt

A kordé zökkenve állt meg a poros útelágazásnál, alig néhány lépésre a vámszedőhely vaskos tölgyfagerendájától. A pöffeszkedő, pirospozsgás tiszttartó karba font kézzel, gőgös pökhendiséggel lépett ki a faházból, s már messziről éhes pillantással mérte a mészáros portékáját.
– Állj, öreg! Lássuk a vámot, mert ingyen bizony egyetlen kóc sem gördül át a határomon! – rikkantotta, miközben kapzsi tekintete Mihály bátya sovány erszényén állapodott meg.
Mirella nem teketóriázott. Igéző, álszent mosollyal hajolt előre a szekérbakról, s kecses mozdulattal emelte magasba az apró üvegcsét. Borda a szekérderékban halkan megmozdult, s mély, fenyegető torokhangot hallatott – épp csak annyira, hogy a tiszttartó kinyújtott keze megtorpanjon a bak szélén.
– Tekintetes tiszttartó úr! – zengte Mirella mézesmázas hangon. – Dehogyis sanyargatnánk mi a nagyérdemű tisztviselőt puszta garasokkal! Ez itt a császári udvar legféltettebb csodaszere, az epét sárkányként csendesítő, aranyat érő elixír. Egyetlen cseppje megszünteti a jóbor és a zsíros falatok okozta gyomorrontást!
A tiszttartó szeme azonnal felcsillant az „udvari csodaszer” hallatán. Miközben mohón markába kaparintotta az amúgy kitűnő gyógynövényfőzetet, Mirella már kacsintott is Mihály bátyának, aki elégedett kuncogással csapott a gyeplőre. A szekér akadálytalanul gördült át a felvont gerenda alatt, maga mögött hagyva a zsákmányát boldogan vizsgáló vámszedőt.