A poros dűlőút kanyarulatában

Mihály bátya csak akkor merte kiengedni a visszatartott lélegzetét, amikor a vámszedőház már ködös körvonalakká törpült mögöttük a poros dűlőúton. A lovak komótos ügetéssel húzták a kordét a kanyargós úton, amely egyenesen a külvárosi zsellérsor felé vezetett.
– A kapzsi disznója – sziszegte Mirella, miközben haragosan igazította meg szoknyája ráncait a szekérbakon. Szemei szikrákat szórtak a felháborodástól. – A saját tulajdon népét nyúzza nyomorba pár nyomorult garasért, miközben a semmitérő pacsuliért is összecsurgatja a nyálát, ha udvari csodát hazudnak neki!
Borda a szekérderékban felemelte a fejét, s sötét szőre borzolódott a hátán. Nem szerette a hatalmaskodók szagát; éles, vágó mordulással jelezte elégedetlenségét. Sárga szemeivel mereven figyelte az útszéli cserjést, mintha csak arra várna, hogy a vámhely felől valaki utánuk merjen indulni.
– Nyugalom, Borda, megkapta a magáét – tette hozzá Mirella, bár a hangjában még ott vibrált a maró méreg. – A csodafőzettől legalább három napig el sem tud majd mozdulni a kerti budi mellől. Az pont elég idő nekünk.
A kordé hamarosan elérte a sárkunyhók szélét, ahol a korhadt kerítések mögül didergő, éhes gyermekszemek pillantottak ki a porban döcögő járműre. Mirella tekintete megkeményedett: nyúlt is már a batyu mélyére a megmaradt élelemért és a valódi gyógyírért.