Gyors segítség a dűlő mentén

A kordé alig állt meg a düdekes kunyhók előtt, Mirella máris leugrott a bakról. A vászonbatyuból valódi gyógykenőcsöket és csomagolt kenyeret halászott elő, miközben a nyomorgó asszonyok és megriadt gyerekek óvatosan köréje gyűltek.
– Ezt tegyétek a sebre, s ezt egyétek meg, mielőtt a vámszedők megint kiszagolják, hogy életben vagytok – mondta Mirella. Bár dühös tekintetében a maró haragot felváltotta a megszokott melegség, a hangja határozott maradt.
Borda egyetlen lépést sem tágított mellőle. Halkan, figyelmeztetően morgott, ahogy a sarki kerítés árnyékából egy kíváncsiskodó alak nyújtogatta a nyakát. A kutya borzolt bundája és fenyegető tartása azonnal visszariasztotta a bámészkodót.
– Nincs időnk sokáig időzni, Mihály bátya – fordult a fuvaroshoz Mirella, miközben kiürült batyuját visszagyűrte az oldalára. – Ha a tiszttartó rájön, hogy a csodaital csupán maró hashajtó fűzfafőzet, a hajdúk lóháton fognak keresni minket.
– A gázló felé vesszük az irányt, ott már nem merik átlépni a vármegyehatárt – bólintott az öreg fuvaros, s ostorával a lovak fülébe pattintott.
Mirella visszapattant a bakra, Borda pedig egyetlen ruganyos ugrással követte. A szekér felgyorsult a kanyargós dűlőúton, s maga mögött hagyta a szegénytelep porát.