A gázló túlpartján

A kerekes kordé tengelyig merült a gázló hűvös, habzó vizébe. Mihály bátya magabiztosan tartotta a gyeplőt, s a paták ritmikus csobogása közepette a szekér szerencsésen átvergődött a túlparti kavicságyra. Ahogy átlépték a vármegyehatárt, a közvetlen veszély múlni látszott, ám a felgyülemlett harag csöppet sem csillapodott.
Mirella dühösen csapott a szekéroldalra, szemeiben szikrát szórt a felháborodás.
– Pofátlan dög az ilyen! – sziszegte éles, vágó hangon. – Harminc garas sarcot követelni a semmiért, miközben a szegényektől még a száraz kenyérhéjat is elvenné! Remélem, az a maró fűzfafőzet már úgy tekeri a belét, hogy a hajdúi sem győzik hordani neki a dézsát.
Borda a bak szélén kuporogva mély, figyelmeztető morgással tette hozzá a magáét. Vicsorogva nézett vissza a folyó túlsó oldalára, mintha még mindig a kapzsi tiszttartó torkát keresné a tekintetével. Borzolt bundája és fenyegető tartása jelzése volt annak, hogy a gyomra még mindig forgott a pöffeszkedő uraság pofátlanságától.
– Jól rászedted a pimaszát, leányom – jegyezte meg Mihály bátya, de Mirella arcán a gúnyos mosoly mögött ott izzott a maró méreg.
– Legközelebb nem csupán hashajtót keverek annak a kapzsi disznónak – vágta rá élesen Mirella. – De legalább a zselléreknek jutott orvosság meg ennivaló. Ha a tiszttartó észhez tér, már késő lesz!