Szürke pernye a szekér előtt

A kordé kerekei mély nyomot vágtak a szegénytelep koromlepte sarába. Ahogy beljebb értek a szűk sikátorba, a roskadozó tetőkről szürke pernye hullott a ponyvára, de Mirellát ez legkevésbé sem zavarta. A következő düdekunyhó előtt egy rokkant öregember üldögélt egy felfordított tuskón, üres szilkével a kezében, s egykedvűen nézte a kéményekből dőlő sűrű füstöt.
– No, tata, a vacsora mellé jár egy kis melegség is – lépett oda hozzá Mirella, és a kordé rejtekéből kiemelt egy szárított gyógynövényekkel teli szüszöt meg egy darab füstölt szalonnát. – Ebből főzzön teát a köhögésére, a szalonnát meg gyorsan dugja el, mielőtt a tizedes megérzi a szagát!
Az öreg remegő kézzel vette át a csomagot, de mielőtt hálálkodni kezdhetett volna, Mirella már mosolyogva lépett is tovább a szomszédos kapualjhoz. A szekér lassan haladt előre a görbe sorok között, miközben Borda éber tekintettel kísérte a környező árnyakat. A dologkerülők mind elhúzódtak, a rászorulók pedig megilletődve léptek elő a kormos ajtórésekből.
Mirella táskájából rendre kerültek elő a ropogós héjú cipók és a gyertyák. Ahogy az utolsó takaró is gazdára talált, a gőgös uraktól kicsalt vagyon végre ott landolt, ahol a legnagyobb szükség volt rá. A telepen a korom maradt, de a fojtogató csendet felváltotta az óvatos remény.