Szilvapálinka az odvas fűznél

A sekély víz hűvös fodrai halkan locsantak, ahogy Mirella óvatosan lépkedett a lapos gázlóköveken. Borda nem teketóriázott: belegázolt a patakba, fülig vizesen bukkant ki a túloldalon, majd egyetlen lendületes mozdulattal megrázta magát, alaposan megöntözve a fűzfák alsó ágait.
– Te neveletlen jószág! – kuncogott halkan a nő, miközben kiért a száraz, kavicsos partra, és megtörölte szoknyája szegélyét. – Szerencse, hogy a zsákban már egyetlen rézgaras sem maradt, amit eláztathattál volna.
A túlsó parton a szederbokrok mögött egy öreg, odvas fűzfa állt, ami évek óta biztonságos rejtekhelyként szolgált a környéken járó vándoroknak. Mirella odalépett, és célratörően benyúlt a sötét mélyedésbe. A keze hamarosan rátalált a szárazon tartott vászonzacskóra, amelyben egy kis darab szárított hús és egy kulacs frissítő lapult – a jól megérdemelt jutalom a sikeres portyázás után.
Borda azonnal mellette termett, és követelőzően bökte meg a nő kezét a nedves orrával. Tudta jól, hogy a szárított hús legalább fele az ő jussa.
– Jól van, jár a fizetség a hűséges szolgálatért – mosolygott Mirella, miközben elfelezte a falatot. A hold éppen kibukkant a felhők mögül, megvilágítva a völgybe vezető csöndes dűlőutat, ahol a távolban már felsejlett a biztonságot nyújtó, árnyas erdőszél.