Könnyű léptek a gázló felé

A tarisznya alja lassan elkönnyült, mire a sikátor utolsó, roskatag kalyibájához értek. Mirella elégedett mosollyal lapogatta meg a kiürült vásznat; az adószedő kövér erszényéből egyetlen garas sem maradt a markában. A szegénynegyed szélén álló düledező kút gémje halkan nyikordult a hűvös esti szélben, mintha csak köszönetet mondott volna az éjjeli látogatóknak.
Borda halkan a nő szoknyájához dörgölőzött, majd széles, fekete fejével a patak felé vezető, ködös ösvényre mutatott. Az ébersége egy pillanatra sem lankadt, de a szeme sarkában ott bujkált az a jól ismert, elégedett csillogás, amit csak egy sikeres csíny után lehetett látni rajta.
– No, öregem, ma éjjel jól dolgoztunk – suttogta Mirella, és finoman megsimogatta a kutya füle tövét. – Holnap reggel a tekintetes tiszttartó úr hiába dörzsöli majd a szemét, a szegények asztalán meleg étel gőzölög majd, az ő szekrényében meg csak a huzat fütyül.
Azzal könnyű, szinte táncoló léptekkel indultak meg a völgy aljában kanyargó patakmeder felé. A füzes árnyai biztonságos fedezéket nyújtottak a holdfény elől, miközben a saras ösvény lassan kavicsos gázlóba torkollott. Mögöttük a kunyhók felett felszálló tőzegfüst szaga lassan feloldódott a párás éjszakai levegőben.