A kunyhók füstjében

A sötétedő hegyoldal cserjése hamar maga mögött hagyta a szőlőhegy utolsó tőkéit is. Mirella könnyű léptekkel haladt Borda nyomában, miközben a lejtő aljában már fel-felrémlettek a szegénynegyed alacsony, roskatag kunyhóinak kontúrjai. A levegőben tőzegfüst és nedves föld szaga keveredett, az eső áztatta tetők alatt pedig mécsesek halvány fénye derengett.
Az első megdőlt kerítésnél Borda megállt, szaglászva a homályban, de csak egy kóborkutya surrant át az úton, barátságos nyüszítéssel üdvözölve őket. Mirella egy pillanatra megtorpant az egyik roskatag kőfal mellett, ahonnan kisgyermekek halkan suttogó hangja szűrődött ki. A nő mosolyogva nyúlt a vászontarisznyába, s kiemelt belőle egy vaskos, gondosan megkötözött kis erszényt.
– A méltóságos adószedő úr nagylelkű adománya – kuncogott halkan, majd a kerítés lécei között benyúlva ügyesen elhelyezte a bőrzacskót a küszöbre támasztott üres fapofa mellett.
Borda egyetlen halk mormogással figyelmeztette a túl közeli neszre, így nyomban továbbléptek a szűk, kanyargós sikátorok felé. Minden egyes hajlék kapujában vagy ablakpárkányán hagytak némi nehéz garast, biztosítva, hogy a faluban holnap reggelre bőséggel jusson kenyérre és meleg levesre. A hajnal még messze járt, de a lopott ezüst már megtalálta az igazi gazdáit.