A borostyános ajtó mögött

Az utolsó falat sajt is eltűnt, a hűvös pincében pedig végleg úrrá lett a sötétség. Mirella felállt, elrendezte vállán a vászontarisznyák pántjait, s halk csörrenéssel győződött meg róla, hogy az adószedőktől elvett ezüstök biztonságosan lapulnak a helyükön. Odakint a szél friss, esti avarillatot hozott a szőlőtőkék felől.
Borda egyetlen halk intéssel jelezte, hogy a terep tiszta. Óvatosan kinyitotta a borostyánnal befont kőajtót, s résnyire tárta a hűvös éjszakába. Elsőként ő surrant ki a szűk nyíláson, tekintetét sötétben edzett vadászként járatva körbe a meredek lejtőn. Mirella szorosan a nyomában lépett ki a száraz lombú bokrok közé, csendben behúzva maga mögött a súlyos faajtót.
Lenn a völgyben, a patak gázlójánál még mindig fáklyák fénye imbolygott. A tiszttartó hajdúi kétségbeesetten próbálták kimenteni a sárba ragadt szekeret, mit sem sejtve arról, hogy a zsákmány már rég a hegyoldal védelmében pihen. Mirella maró gúnnyal mosolygott a sötétben, ahogy meghallotta a távoli, rekedt kiabálást.
– Hadd izzadjanak a méltóságos urak – suttogta Mirella, s megtömött tarisznyáját megigazítva nekilódult a lejtőnek. – Mire észbe kapnak, a kunyhók lakói már meleg vacsorát főznek a garasokból.
Borda nem felelt, csak éber léptekkel mutatta az utat a bokrok jótékony árnyékában, egyenesen a szegénynegyed szélső kerítései felé.