Pálinkagőz a holdfényben

A szárított hús utolsó falatja is pillanatok alatt eltűnt Borda feneketlen gyomrában, ám az öreg fűzfa sötét odva tartogatott még egy apró meglepetést. Mirella mélyebbre nyúlt a korhadt kéreg mögé, s ujjai egy mohával gondosan körbetekert, kis agyagpalackot érintettek. Egy jóféle, karcos szilvapálinkás flaskát lelt meg, amelyet még a múlt héten rejtett el ide a szorongatott napokra gondolva.
– No, ez a megérdemelt orvosság a vizes szoknyaszegély ellen – kuncogott halkan a nő, miközben ügyes mozdulattal kihúzta a fadugót. A patak felől szálló hűvös pára ellen aligha akadt volna jobb szer.
Belekortyolt a tömény, tüzes nedűbe. A szilvapálinka azonnal végigperzselte a torkát, s kellemes, bizsergető meleget árasztott szét a mellkasában. Borda kíváncsian közelebb tolta a fejét, de amint megcsapta a pálinka éles illata, tüszkölve horkantott egyet, s teátrálisan hátrált két lépést.
– Igazad van, ez nem a te műfajod, öregfiú – nevetett Mirella a kutya méltatlankodó pofáján, majd gondosan visszadugaszolta a kulacsot, és eltüntette a tarisznyájában.
A meleg ital felüdítette a tagjait, s a holdfényes dűlőút immár hívogatóan terült el előttük. Mirella igazított egyet a köpenyén, majd Bordával az oldalán kényelmes léptekkel megindult az erdőszél védelmező árnyai felé.