Szerpentin a fellegekbe

A paták dübörgése szinte megremegtette a düledező kőfalakat, ahogy a tiszttartó fáklyás lovasai elvágtattak a romos karám mellett. A narancssárga fénycsóvák egy pillanatra áttörtek a réseken, megvilágítva Borda feszült arcát és a kezében szorított nehéz vasat, de a hajszolók vakon robogtak tovább a völgy felé vezető sárgödörben.
Mirella halkan kifújta a levegőt, és megveregette a megrémült lovak nyakát. A tiszttartó ostoba kopói ismét elvétették a lépést, ahogy az a nagyképű uraságoknál lenni szokott.
– Na, a nagyságos úr kopói ma sem kapnak jutalomfalatot – suttogta Mirella gúnyos félmosollyal, és intett Bordának. – Mozgás, mielőtt rájönnek, hogy a széllel versenyeznek!
Borda egyetlen hang nélkül, szélvészgyorsan csatolta vissza a hámokat a lovakra. Nem volt vesztegetni való idejük. Amint a szekér készen állt, kikormányozták a romok védelméből, egyenesen ráfordítva a meredek, sziklás szerpentinre. A ködös, sötét éjszakában a kapaszkodó igazi kihívásnak ígérkezett, de a kőkarám fojtogató csendje után a mozgás maga volt a megváltás.
A kerekek csikorogva haraptak a nedves kavicsokba, ahogy a lovak megfeszített erővel húzták a nehéz rakományt a magasba. Mirella folyamatosan hátrafelé pislogott, ám a tiszttartó dühös kiáltásai végleg elmosódtak a mélyben. Sikeresen maguk mögött hagyták az üldözőket, ám ahogy felértek a meredek kaptató tetejére, a tágas fennsík kapujában újabb hívatlan vendég fogadta őket: a tomboló, fagyos szél.