Csend a kőfalak mögött

Borda remegő kézzel csatolta le a megrémült lovak feszülő szügyhámját, miközben a kőkarám sarkaiban összegyűlt száraz leveleket dühödten pörgette a falakon átbukó huzat. Mirella nem vesztegette az időt szitkozódásra; a rázkódástól meglazult ponyvát igyekezett rögzíteni, de a szeme sarkából folyamatosan a romos bejáratot leste. A félelem szorítása ott ült a torkukban, mégis, a vándorárus esze azonnal a túlélésen pörgött.
– Ha a tiszttartó idáig merészkedik ebben a zimankóban, nem a szél fogja megfektetni – suttogta Mirella, miközben előkotort egy flakon ecetes gyógynövényfőzetet a titkos rekeszből. – Borda, fojtsd el azt a lámpást! A füst is elég áruló.
Borda csak bólintott, egyetlen gyors mozdulattal eloltotta a pislákoló fényt, majd a fal tövébe húzódott, készen arra, hogy ha kell, puszta kézzel védje meg a szekeret. A sötétség rátelepedett a romokra, de a fülüket élesre kente a szükség. A völgy felől, a szél süvítésén túl, tompa, ritmikus dobogás vágott át a vihar zaján. Patadobogás.
– Jönnek – sziszegte Borda, és a sötétben is látni lehetett, ahogy megragadja a nehéz feszítővasat.
Mirella arcán elszántság villant. Gyorsan a lovak fejéhez lépett, átkulcsolta a lágy nózijukat, elnémítva a feszült prüszkölést. Ha a hajszolók elvágtatnak a romok mellett a vaksötétben, megmenekülnek. Ha viszont benéznek a kőfalak mögé, a tiszttartó emberei olyasmit találnak, amit nem kellett volna meglátniuk.