Menedék a vihar kapujában

A fennsíkra rontó jéghideg szél azonnal arcul csapta őket. Nem egyszerű fuvallat volt ez, hanem a hegyekből lezúduló, dühödt harcos, amely azonnal belekapaszkodott a szekér ponyvájába, és balra akarta tolni a könnyű szerkezetet. A lovak prüszkölve torpantak meg, patáik megcsúsztak a fagyos fűvön. Borda megfeszült karral rántotta meg a gyeplőt, de a félelem jéghideg ujja már ott babrált a gerincén.
– Megbánják a lovak! Elragadja őket a huzat! – kiáltotta Borda, hangja feszült volt és szaggatott.
– Fogd erősen! Nem fordulhatunk vissza! – vágott vissza Mirella, miközben két kézzel kapaszkodott a bakba. A szél rángatta a szoknyáját, és az egyik meglazult kosár hangos csörrenéssel borult fel mögöttük. A titkos rekesz szerencsére zárva maradt, de a lebukás szele szó szerint ott kísértett a levegőben.
A távolban, a ködbe vesző falu felé vezető egyetlen utat teljesen védtelenül hagyta a természet haragja. Mirella azonban résen volt, észrevett egy elhagyatott, romos kőkarámot az út szélén.
– Oda be! – mutatott előre a nő. – Ott megállunk, míg csendesedik!
Borda nem teketóriázott. Egy utolsó, kétségbeesett rántással a kőfalak omladékos árnyékába kormányozta a megrémült állatokat. Amint a szekér befordult a szélárnyékba, a tombolás kissé elcsendesült, ám a csend mögött feszült várakozás vibrált. Mindketten tudták: a tiszttartó talán már a nyomukban van, és ez a kényszerű pihenő könnyen csapdává is válhat.