A fennsík szele

A kerekek csikorogva haraptak a szerpentin laza kavicságyába, miközben a szekér lassan kapaszkodott felfelé a meredek bércek között. Borda ujjai fehéredtek a gyeplőn, még mindig dühösen emésztve a tiszttartó pökhendi pofáját. Időnként mély, fojtott morgás szakadt fel belőle, ami hűen követte a tengely ritmusos nyikorgását. Mirella mellette ült a bakon, dacosan igazítva meg nehéz szoknyáját, miközben fél szemmel a deszkák alatti titkos rekeszek biztonságát leste. Haragudott a világra, a gőgös urakra, de a szája sarkában ott bujkált a diadalmas elégedettség: az öreg rőzsehordó már messze járt.
– Megérdemelte volna, hogy kettétörjem az ostorát – vetette oda Borda, hangja éles volt és vágó, mint a sziklákról lepattanó szilánkok. Mirella halkan felnevetett, bár a szemei még mindig dühösen villámlottak.
– És megfosztottál volna a látványtól, ahogy elvágtat, mint egy megkopasztott páva? – csattant fel a nő, miközben átválogatta a kosarában maradt üvegcséket. – A törött ostort pótolja a kovács, de a sértett hiúság hetekig sajog.
A sziklafalak szorítása végül tágulni kezdett, ahogy a lovak az utolsó feszült nekirugaszkodással felértek a meredély tetejére. A szűk, fullasztó kanyarok után hirtelen tágas, szélfútta fennsík tárult eléjük. A völgyet maguk mögött hagyták, s a távolban, a hajnali ködbe burkolózott falu első szürke tetői már felsejlettek a félhomályban.