A megkerült akadály

A tiszttartó arca vöröslött a dühtől, ahogy megfékezte táncoló lovát a keresztbe fordított szekér előtt. Ostorát megemelve ordított volna át a bakon ülő Borda feje felett, de Mirella már le is ugrott a saroglyáról, és teátrális, mély udvariassággal hajolt meg.
– Jaj, tekintetes tiszttartó úr! – selypítette, miközben dacos, mérges villámokat szórt a szeme. – Ezer bocsánat e szerencsétlen balesetért! A tengely... ó, a nyikorgó tengely épp most makacsolta meg magát a sárban. Borda, te dőre, hát nem mondtam, hogy ne itt akarjunk megfordulni?
Borda mély torokhangon, dühösen morgott egyet, ami inkább hasonlított egy éhes farkas figyelmeztetésére, mintsem bocsánatkérésre. Markolata felé tévedő keze láttán a tiszttartó önkéntelenül is visszafogta a lovát, dühös kiáltása pedig fojtott köhögésbe torkollt. Az idős rőzsehordó eközben csendben, mint az árnyék, beosont a szomszédos bozótos védelmébe, zsebében egy Mirella által gyorsan odanyújtott, meleg cipóval.
– Ha megengedi a nagyságos úr, egyetlen pillanat, és szabaddá tesszük az utat – folytatta Mirella, miközben egy színes üvegcsét kotorászott elő a köténye alól, amit „csodás lónyugtató balzsamként” kínált fel a fújtató hátasnak. A tiszttartó, látva Borda fenyegető alakját és megbabonázva Mirella pergő szavaitól, végül csak megvetően leköpött, majd lovát megfordítva a kerülőút felé vágtatott.
Mirella elégedett, de még mindig feszült mosollyal pattant vissza a bakra társa mellé. Borda megrántotta a gyeplőt, a szekér ismét egyenesbe fordult, és megkezdte a kapaszkodást a meredek, sziklás szerpentinen, maguk mögött hagyva a csendes gázlót.