Pajzs a sziklák között

A fuldokló őrök krákogása gyorsan elenyészett mögöttük a szurdok kanyarulatában, ahogy a lovak ügetésbe kezdtek. Mirella elégedetten dugta vissza az üres kosár fülét a ponyva alá, miközben Borda rutinos kézzel irányította a bakról a feszült tempóban haladó fogatot. Az út hamarosan leereszkedett a hegyi patak kavicsos gázlójához, ahol a hűvös víz megnyugtatóan fröccsent fel a kerekek küllőire.
Alighogy átkeltek a sekély vízen, a túlparti sűrű bozótosból hirtelen dühös patadobogás rázta meg a völgy csendjét. Egy kanyarulatból vágtató ló bukkant elő: a helyi tiszttartó feszített a nyeregben, mit sem törődve az út szélén botorkálókkal. Mirella szeme azonnal megakadt egy idős, görnyedt hátú gyalogoson, aki rőzseköteggel a vállán, halálra rémülten torpant meg a szűk, sziklás ösvény közepén. A rohanó lovas eszeveszett tempóban közeledett, esélyt sem hagyva az öregnek a kitérésre.
– Borda, most! – szólt oda Mirella, hangjában azzal a félreérthetetlen, parancsoló melegséggel, amit a társa oly jól ismert.
Borda egyetlen rántással keresztbe fordította a nehéz szekeret a szűk úton, teljesen eltorlaszolva a sziklás átjárót. A tiszttartó lova horkantva, patáit csúsztatva torpant meg a hirtelen támadt akadály előtt, port és kavicsot szórva a levegőbe. Az idős gyalogos remegve húzódott meg a szekérágy védelmében. Mirella máris a tiszttartó felé fordult, arcára a legnyájasabb, mégis legbosszantóbb ártatlanságot erőltetve, készen arra, hogy a gőgös lovast is móresre tanítsa.